Író: Kaname
Páros: Brian Molko/Jared Leto
Besorolás: Karikás 16
Írói megjegyzés: A történet tulajdonképpen a Rekvilibrium folytatása, továbbgondolása. Jared a színészi karrierjét háttérbe szorítja, és a zenészi pályájára kezd koncentrálni, amikor az élete nem várt fordulatot vesz.
A novella az első szárnypróbálgatásom, és azért íródott, mert egyszerűen muszáj volt a Rekvit folytatni, bár a párosítás elsőre kicsit meglepőnek tűnhet.
A mű megírásáról egyik művész sem értesült. Sajnos nem ismerem őket. :) A történetből semmi anyagi javunk nem származik, és szegények lévén mi sem vagyunk perelhetőek. Pusztán szórakoztatásra készült!

Jaredék turnébusza már dél körül megérkezett a fesztivál helyszínére. Jared szeretett időben érkezni a koncertekre, hogy lelkileg fel tudjon készülni a fellépéseire, és a kötelező interjúk bőven beleférjenek a délutáni időbeosztásukba. A mostani délutánt is az interjúk fogják kitölteni, gondolta Jared, szomorúan beletörődve, hogy megint vadidegen emberek fogják fárasztani őket mindenféle buta kérdésekkel, amelyeket már vagy ezerszer hallottak. Jared ezeket az alkalmakat arra használta ki, hogy kamatoztassa színészi képességeit, és képtelen történeteket meséljen önmagáról vagy a banda többi tagjáról, amelyeket persze abban a pillanatban talál ki, és utána napokig röhögnek rajta a többiekkel, azt mesélgetve egymásnak, hogy milyen ijedt arckifejezést vágott az éppen aktuális újságíró, amikor előadták neki a legújabb őrült sztorit.
Ez a koncert azonban különleges volt Jared számára. Régóta készült lelkileg erre a fellépésre, mivel egy nemzetközi fesztiválról volt szó, és előzetes becslések szerint legalább 10 ezer emberre számítottak a szervezők, csak a ma esti koncertekre. Jarednek már reggel óta görcsben volt a gyomra, amikor arra gondolt, hogy ennyi ember előtt fognak játszani. Idáig jórészt kis klubokban adtak koncerteket, ezért nem voltak hozzászokva a tízezres nézőközönséghez. A klubturnéjukon a kis helyeken, ahol idáig játszottak, a saját rajongóik voltak jelen. Ezek a rajongók sokszor több államon is átautóztak, csak hogy újra és újra láthassák őket, sokukat név szerint is ismerték, mivel többször adtak nekik autogramot és a koncertek után sokszor fényképezkedtek velük a turnébusz előtt. Ez a fesztivál azonban más volt. „Ez igazi megmérettetés lesz számunka”, gondolta Jared.
A hatalmas nézőszám azonban nem az ő bandájuknak szólt. Ők csak előzenekarként szerepeltek egy európai banda előtt, akinek a nevét egy pár nappal ezelőtt említette neki Collin, azonban Jarednek annyira semmitmondó volt a banda neve, hogy azonnal el is felejtette azt. Mivel még egyetlen számot sem hallott tőlük azelőtt, ezért biztos volt abban, hogy az államokbeli rajongók nem az itt próbálkozó európai zenekarok miatt fognak kijönni a fesztiválra, hanem az amerikai bandák miatt. Ezért nem is tulajdonított neki nagyobb jelentőséget, hogy megismerje a zenéjüket.
Az unalmas interjúk után izgatottan ültek a számukra kijelölt öltözőben, amelynek ajtaján büszkén díszelgett a 30 Seconds To Mars felirat. Jared a kanapén feküdt és miközben a telefonja gombjait nyomogatta, Chrisre gondolt. Angliai összeveszésük óta nem hívták egymást és Jared tökéletesen biztos volt benne, hogy a kapcsolat minkét oldalról befejezettnek tekinthető. Jarednek elege lett a folytonos bujkálásokból és szemrebbenés nélkül belehazudott Chris szemébe, amikor az megkérdezte tőle, hogy szereti e azt a lányt akivel aznap este flörtölni látta az after partin. Jared akarta így. Le akarta zárni végre a kapcsolatot és ezt látta a legegyszerűbb megoldásnak. Szomorúan gondolt rá, hogy mennyire hiányzik most neki a férfi. „Vajon büszke lenne rá, ha látná, hogy ennyi ember előtt lép fel? De hiszen nem is szerette a zenei karrieremet”, jutott eszébe Jarednek hirtelen, és ettől megkeseredett a szája íze. „Nem is ismert igazándiból. Egy nagy részét az énemnek, a zenészt, tökéletesen elutasította…”
-Hol a francban van a fekete halálfejes pólóm? –fakadt ki Shannon, aki éppen az egyik bőröndjét túrta fel a említett ruhadarabot keresve.
- Biztos Eric nyúlta le megint…- vigyorgott Matt, amint éppen a szeme kifestésével foglalatoskodott az egyetlen tükör előtt ami az öltözőben volt. Eric az egyik asszisztensük volt, szemtelenül fiatal, de a srácok kedvelték őt. Előszeretettel nyúlta le a srácok megunt ruhadarabjait, amikor már nem igazán volt szükségük rá, mert túl sok képen szerepeltek ugyanabban a göncben. Matt sokszor ugratta őt emiatt.
Tomo éppen a gitárjával volt elfoglalva, az egyik széken ülve igyekezett a lehető legtökéletesebben felhangolni imádott Fender Stratocasterjét a koncertre.
-Azt már jó ideje nem láttam rajtad, nem lehet, hogy ottfelejtetted valamelyik hotelben? – kérdezte végül Matt, mikor kész volt a szemfestéssel, és most úgy nézett ki a szemhéjára kent piros szín miatt, mintha behúztak volna neki egy jókorát.
-Lehetetlen! Nem szoktam otthagyni dolgokat a hotelekben… -nézett fel a kutatásból Shannon tanácstalanul, és végül egy hasonszőrű fekete póló mellett döntött, amin egy furcsa nonfiguratív minta volt némi felirattal.
-Nem fognátok be, nem hallok semmit!-fakadt ki Tomo, aki a tökéletesen csengő hangokat próbálta kihallani a gitárjából.
-Fantasztikus lesz ennyi ember előtt játszani, nem? –Jared szemében izgatottság bujkált, amint felkászálódott a kanapéról kezében még mindig a mobiltelefonnal. Már csak percek voltak hátra a fellépésükig, és Jared egyre inkább beleélte magát a koncert hangulatába.
-Az biztos, hogy még soha nem léptünk fel egyszerre ennyi ember előtt – Shannon éppen az utolsó simításokat végezte az öltözékén a tükör előtt. – Tuti jó buli lesz –nézett az öccsére, majd végül szemtelenül vigyorogva rákacsintott, amikor egy rövid hajú, headsettel és egy hatalmas jegyzettömbbel felszerelt pasas lépett be az öltözőbe, rövid kopogás után.
- Itt az idő – mondta röviden, és becsukta maga mögött az ajtót.
A fiúk tudták, hogy ez azt jelenti, hogy a rajongók már csak rájuk várnak. A színpadot a rengeteg statiszta csak az ő elképzeléseiknek megfelelően rendezte el A hangmérnökök a Jared hangjának megfelelő mintákat állították be a keverőgépen. A gitárok csak nekik vannak felhangolva. A színpad az ő reflektoraiktól lesz fényes az elkövetkezendő egy órában.
A négy srác megindult a színpad felé a backstage díszítetlen folyosóin keresztül. Shannon a kezében a két kedvenc ütőjével, Tomo a gitárját vitte a kezében. Soha nem bízta másra hangolást. Késő délután léptek fel, az előzenekarokhoz illően, és mivel nyár közepe volt, tudták, hogy világosban kell végignyomatniuk a koncertet. Nem túl szerencsés, gondolta Jared, de elhessegette ezt a negatív gondolatot az agyából. Rossz előérzete volt a fellépéssel kapcsolatban, de nem említette a többieknek, mert nem akart egy ilyen meghatározó fellépés előtt rossz hangulatot kelteni a bandatagokban.
A fellépést a Capricornnal kezdték, de már az első számnál érezte Jared, hogy valami nagyon nincs rendben. Akármennyire is igyekeztek produkálni magukat a színpadon, a megszokott őrült sikoltozás és üvöltözés helyett a zenekar csak unott arcokat és néha egy-egy fütyülést kapott a nézőktől. A közönség láthatóan nem igazán ismerte a számaikat, és ahelyett hogy Jareddel énekelték volna a dalok szövegeit, ahogyan Jared azt megszokhatta a klubkoncerteken, a közönség egykedvűen fogadta a produkciót, és nem igazán nyilvánította ki a tetszését a bandával kapcsolatban. Az ötödik szám után világossá vált Jared számára, hogy a közönség nem őrájuk várt a délutáni hőségben. „A főelőadásra kíváncsiak” döbbent rá Jared hirtelen, és hidegzuhanyként érte a felismerés, hogy ennyire elbízta magát a fellépésükkel kapcsolatban. Lassan kezdte megbánni, hogy nem hallgatta meg az utánuk következő banda albumait.
Bár mindent beleadtak a fellépésbe, a közönség egykedvűsége egészen a koncert végéig semmit nem változott. Jared csalódottan és dühösen ment le a színpadról az legutolsó szám befejezését követően. A színpad művészbejáratánál egy agresszív mozdulattal a várakozó Eric kezébe nyomta Pithagoraszt.
- A franc essen bele ebbe az egész kurva koncertbe – Jared képtelen volt leplezni a csalódottságát. Egy hónapja minden nap ezt a fellépést várta, és most mi lett belőle? Be kellett látnia, hogy a 30STM még mindig csak egy a rengeteg feltörekvő középszintű banda közül, akik semmi másra nem jók, csak arra hogy bevessék őket az igazán nagyágyúk előtt. Dühödten vette az irányt az öltözőjük felé, meg sem várva a többieket, akik még a headsettük leszerelésével voltak elfoglalva a színpad mögött. Az öltözőbe robogva azonban hirtelen meggondolta magát. Félúton megtorpant és elgondolkodva visszafordult a színpad felé.
Úgy döntött , hogy megnézi magának az európai bandát, akikkel kapcsolatban úgy érezte, hogy meg tudná fojtani őket egy kanál vízben. Nem elég, hogy idejönnek, de ezek szerint a rajongók jobban várják őket, mint az államokbeli zenekarokat. „Mit tudnak többet azok, mint mi?” Jared a színpad felé visszafelé menet egyre inkább belelovallta magát a dühébe. Shannon jött vele szembe.
-Otthagytál valamit? – kérdezte tőle a tekintetét kutatva, amikor összetalálkoztak, de Jared nem méltatta figyelemre. Szó nélkül elment mellette. –Mi van veled, baszki?- Shannon felvonta a szemöldökét, és megállt egy pillanatra, Jared eszelős arcát látva. „Nem elég nekem, hogy egy hónapja szakítottunk Chrissel, most még ez is…” –sajnálta tovább magát Jared gondolatban, miközben a színpadhoz érve igyekezett Eric előbbi helyét elfoglalni művészbejárójánál. Eric már elmehetett, amikor, Jaredék befejezték a koncertet, és Jared konstatálta, hogy a srác helyéről tökéletesen be lehet látni oldalról a színpadot.
A színpad átszerelése már javában folyt, amikor Jared visszaért a színfalak mögé. Kezdett lassan esteledni, és a nap utolsó sugarai eltüntek a messzi hegyek mögött. „Na persze, ők már sötétben játszhatnak” gondolta Jared összeszűkült szemekkel.
A színpad átszerelése korántsem volt egyszerű feladat a statiszták számára. A dobfelszerelés mögé hatalmas elektronikus kivetítő fal került, legalább 4 méter magas és majdnem kétszer ilyen széles, egy gigantikus képernyő, sok millió képponttal, 3 méter magasságba. Csak maga a dobfelszerelés is háromszor akkora volt, mint Shannoné. Bár Jared volt már jópár nagykoncerten, és fesztiválon, ahol sok más rockbanda is fellépett rajtuk kívül, ezek a méretek még az ő szemének is idegenek voltak. Egy fekete ruhába öltözött, alacsony, feltűzött hajú nőnek csak az volt a dolga a színpadon, hogy egy elektronikus hangoló berendezéssel felhangolja a gitáros körülbelül 13 db gitárját, amelyek egy külön gitártartó állványon voltak felsorakoztatva. Egy ember csak az előtérbe helyezett két mikrofonállvány magasságát állítgatta 10 percig.
„Mekkora felhajtás” gondolta Jared némi irigykedéssel vegyes döbbenettel. „Már csak arra vagyok kíváncsi kik ezek valójában.” A kezét összefonta a mellkasán és nekidölt az egyik állványnak. A roadok lassan készen lettek a színpadképpel, csak a hatalmas, 10 méter magasságban felszerelt reflektorok működését próbálgatták még utoljára, mielőtt a banda kilépett volna a gigantikus színpadra.
Ekkor hangzott fel a rajongók elszánt kántálása a első pár sorból.
-PLA-CE-BO…..PLA-CE-BO…. PLA-CE-BO….
Jared teljesen biztos volt benne, hogy még életében nem hallott ilyen nevű zenekarról, de egyre inkább kezdte szégyellni magát emiatt. Ennyire elkerülte volna a figyelmét egy nagy nevű zenekar?
A rajongók kántálása egyre inkább felerősödött, amikor a színpad hirtelen elsötétült. A feszültség a tetőfokára hágott, amint a rajongók eszeveszett izgalommal várták, hogy végre megpillanthassák a kedvenceiket. A sötétben egy magas, majdnem kopasz srác ment el mellette a művészbejárónál, és egy jóval alacsonyabb, hosszú hajú, két dobverővel a kezében. A két zenész elfoglalta a helyét a még mindig sötétségbe borult színpadon, a magasabbik a nyakába akasztotta a basszusgitárt, és egy pillanat múlva hihetetlen hangerő mellett elkezdték játszani a kezdő számuk első akkordjait. A közönség örjöngött.
- Kik ezek?- hangzott Jared jobb válla fölött Shannon hangja, aki időközben Jared mellé társult, és ő is döbbent szemekkel figyelte a kezdődő show-t.
- Nem tudom.. – válaszolta Jared, nem is nézve Shanre, csak a színpadot bámulva.
Ebben a pillanatban az ellenkező oldalról a színpadra lépett egy alacsony, vékony alkatú, rendkívül rövid hajú, gyönyörű arcú srác, kék, feszülő farmerban, és fehér, testhez álló, ujjatlan pólóban. Az asszisztens profi mozdulatokkal a nyakába akasztotta az állványon álló gitárokból a legelsőt, miközben ő gyorsan a mikrofonállvány előtt termett és már játszotta is a kezdő szám kemény riffjeit a gitárjával. A közönség őrjöngött. A fiúnak légies mozdulatai voltak és Jared úgy vélte, hogy nem lehet több 28 évesnél. Gyönyörű arcán arrogancia tükröződött, ennek megfelelően fejét enyhén hátraszegte, miközben elkezdett énekelni semmihez nem hasonlítható torokhangján, amely ennek ellenére enyhén férfias benyomást keltett. Elegáns mozdulataiban jó adag felsőbbrendűségi érzés is keveredett, amely szöges ellentétben állt a zenekara által játszott kemény punkos beütésű zenétől. Jared egyszerűen nem hitt a szemének. „Ez a kis 45 kilós fiú keményebb koncertet nyom végig mint amit mi valaha is csináltunk” gondolta Jared, miközben tágra nyílt szemekkel bámulta a színpadot.
-Én visszamegyek az öltözőbe – hallotta maga mögött Shannon fáradt hangját, akiről időközben teljesen meg is feledkezett. –Nem jössz? – kérdezte tőle, de ő nem méltatta válaszra. Nem tudta levenni a szemét a színpadon álló srácról, akiből valami csodálatos energia áramlott a közönség felé. Shannon elpályázott, miközben a banda belekezdett a második számukba, csak két másodperc szünetet hagyva a két dal között, amit arra használt fel az énekes, hogy gyorsan gitárt cseréljen. A második szám még az elsőnél is dallamosabb volt a kemény gitárriffek mögött, és Jarednek rá kellett jönnie, hogy még életében nem hallott ennyire profi előadást és gyönyörű énekhangot, amit aznap este. Megbabonázva állt a színpad mellett. A srác csodálatosan énekelt. Jarednek fogalma sem volt arról, hogy milyen nemzetiségű lehetett, de az angol szavakat olyan tökéletesen ejtette ki, ahogyan azt egy amerikainak sohasem sikerült volna. Minden egyes szó elolvadt a szájában. Jared észerevette, hogy a srác fenekét figyeli a szűk kék farmerben. A kis fehér ujjatlan póló, ami kicsit feszült a mellkasán, még jobban kiemelte kissé nőies, de rendkívül vékonyka és enyhén izmos alakját, amit látszólag nagy öntudattal tudott viselni, nagyon is jól tudva, hogy minek van a birtokában.
Az énekes minden egyes számhoz másik gitárt használt. Ennek a jelentőségére még Jared sem jött rá a koncert végéig. A show közben teljesen elszállt a dühe, és valami elvarázsolt lelkiállapotba került, néhány szám közben legszívesebben maga is ott lett volna a zenekarral a színpadon, annyira beleélte magát az előadásba. Nem igazán értette, hogy mi történt vele a show közben, de azt már sejtette, hogy ezt a koncertet soha életében nem fogja elfelejteni. Nemcsak az énekes, de a banda által játszott számok is olyan karizmatikus hatással voltak rá, aminek a forrását nem tudta megmagyarázni.
A show lassan a végéhez közeledett. Az utolsó szám záróakkordjai után a zenekar letette a hangszereit, és a rajongók kiáltozása és kántálása ellenére levonult a színpadról. A három bandatag egyszerre vette az irányt Jared felé, aki még mindig az egyik reflektorokat tartó gigantikus állványnak támaszkodott a színpad jobb oldalán. Az énekes jött le utolsónak a színpadról. Egy rövid intéssel köszönt csak el a rajongóktól, majd Jared felé vette az irányt. Amint közeledett, Jared egyre kevésbé tudta levenni róla a szemét és azon kapta magát hogy őrült módon bámul a felé közeledő alakra. Amikor már csak két lépés távolságra volt tőle, az végre ránézett. Csak egy pillanat volt az egész, ahogyan elhaladt mellette és a hangfalak mellett, de Jarednek úgy tűnt az egész, mintha egy lassított felvételt látott volna. A srác egy jó fejjel alacsonyabb volt nála. Amint elhaladt mellette, ráemelte valószínűtlenül hatalmas szemeit, amelyek fekete színnel voltak körbemaszatolva, de nem olyan módon ahogyan ő szokta, hogy csak körbehúzza egy fekete szemceruzával és kész. Az ő szemei úgy voltak kifestve, mint egy női filmcsillagnak, vastag fekete, csillogó szemhéjporral árnyékolva, és a pillangócsápokra emlékeztető, hosszú szempillái csillagként keretezték a hatalmas, kékeszöld, csillogó szemeit.
Jared megbabonázva bámult rá, miközben a fiú felszegett állal elhaladt mellette, de szemeiben a semmitmondás tükröződött, amint Jaredre nézett erre az egyetlen, végtelennek tűnő pillanatra, aztán már túl is haladt rajta. Jared tátott szájjal bámult a vékony alak után, aki, miközben az öltözője felé haladt, arrogánsan, és kicsit hisztériázva elkezdte szidni az egyik asszisztenst, akinek a munkájával láthatólag nem volt megelégedve az előadás alatt.
Ebben a pillanatban Collin tűnt fel Jared mellett.
-Hol a francban voltál, mindenki téged keres – kezdte kissé idegesen –már menni akarnának a szállodába, csak nem tudtuk hol vagy.
- Ki ez a srác?- kérdezte lassan Jared, még mindig a távolodó alakot figyelve, és az állával felé bökve.
- De hisz két napja mondtam neked, Jared, csak megint a kurva telefonoddal voltál elfoglalva közben...- ráncolta össze a szemöldökét Collin. - Ez Brian Molko, a Placebo együttes frontembere… –kezdte volna készségesen a betanult mondókáját Collin, de Jared leintette a kezével.
-Brian…-suttogta maga elé a nevet Jared, szinte öntudatlanul. –Brian. –
- Menjünk! –mondta hirtelen Jared, mintha csak egy álomból ébredt volna fel.
Jared aznap éjjel eldöntötte, hogy nem nyugszik meg addig, amíg nem találkozik személyesen is Briannel, mielőtt hazautaznának a fesztivál helyszínéről.