Kathtea Azzurra Rowland: Bruised and Broken (Megsebezve és összetörten)

David Rowlandnek és Giuseppe Franzoninak

Első kiadás

I. rész

Első Fejezet

"Tényleg kedves ember szerettem volna lenni, de a rock and roll nem hagyta."- állapította meg Brian Molko nevetve, megcsillantva a megnyerő óceán-szemeit és kifújva egy lebegő füstfelhőt. A szellemes megjegyzései csak az egyik ok, ami miatt az emberek imádják. Habár úgy tűnhet, hogy csak egy rövid idő alatt meggazdagodott "sztárocska", ez nem így van. Képzelgés a hírnévről, ez csak egy álom volt, Brian évekig titkolta. Ez adott erőt, hogy éljen az álmáért, nagyon igyekezett megvalósítani, még akkor is, amikor már úgy tűnt, hogy csak egy bevégzett vesztes. Az álma iránti szeretete akadályozta meg, hogy megőrüljön a barátságtalan tizenéves időszakában, és még tovább, az egyetemi évek alatt is. Hogy lehetséges a szenvedélyt valósággá alakítani? Hogy tud egy kisfiú cincogó hanggal, és "pancser" névvel a mai világban a legvakmerőbb és a legtehetségesebb rock sztárrá válni? A válasz nagyon egyszerű: minden az elszántságon múlik. Ezzel az elszántsággal érte el azt a magasságot, ahol most van. Nem kell álma erejének mélyére ásnunk; ez az, amiből mindezt nyerte. Álmok, amik életben tartanak a szenvedések alatt, és álmodozók, akik sztárként meggazdagszanak. Közülük egy lesz csak ilyen… és ma Brian egy sztár.

Egy többnemzetiségű családból jött (apja amerikai, anyja skót, nagymamája olasz, és nagypapája francia), így tekintetbe véve az állításait önmagáról, a "hontalan" tűnik a leghozzáillőbbnek, mert nem érezte különösebben, hogy egy országhoz tartozna. Belgiumi, Brüsszelben született, 1972. december 10-én, vasárnap, a Schaarbeek kórházban. A korai éveit költözködéssel töltötte a Föld egyik oldaláról a másikra. Belgiumból Lisszabonba, onnan pedig még egyszer Luxemburgba, ahol 11 évet töltött. A körülötte állandóan változó kultúra, a rámenősségét és a nyílt felfogását eredményezte. Sok alkalommal megkövetelte a világpolgárság érzését, kreatív kisugárzásának provokációja miatt szembekerült néhány emberrel. Bevallom, sokféle kitétele létezik szokásainak, például inkább fiatalkorúaknak segít, hogy a változatosságot jobban elfogadják, mint egy olyan egyénnek, aki sosem költözött el a szülővárosából egész életében. Brian világpolgári személye felfrissült, mert hatalmas mennyiségű információáradat érte. Ő a változatlanul a férfi ellentmondása, az egyetlen, ami védi a nemi kuszálódottságon át, hogy sminket használ, és női ruhákat hord. Ő a veszély, amit férfiakról tartunk, főleg férfiak számára. Az emberek félnek tőle, mert van bátorsága a személyisége különböző arcait felvállalni, megvilágítani. Úgy érzi, a szabadság támogatott a biztonság által, ami miatt sok nőnek megengedi, hogy áradozzanak a ruháiról, inkább, mint hogy nevetségesnek találják. Csak néhány férfi képes kitolni Brian finnyás ízlésével.

A dicsfény glóriái már a hároméves Brian agyában is megjelentek. Bevallotta, hogy amikor a vécén ült, úgy tett, mintha interjút adott volna.

"Lefogadom, hogy a szüleim azt gondolták, megőrültem, mert szerettem magammal beszélni, miközben szartam." emlékszik vissza kuncogva. Habár úgy tűnik, minden gyerek fantáziál a sztárságról - felnőve azonban csak néhányukból lesz sztár.  Ahogy a közmondás mondja: az út a hírnév felé a leghűtlenebb. Nem csak a nagy nyereség, az ismertség az álmuk, de a gazdagság is, de nehéz ezt elérni egy rossz gyerekorral a hátuk mögött.

Nem tudok konkrétan állást foglalni abban, hogy Briannek rossz gyerekkora volt vagy sem, de anyagilag nézve nem volt az. A legtöbben szeretnének ilyen "kis gazdag gyerek” lenni, de Brian ezt meglehetősen sivárnak találta. Az apja jelenlétének hiánya miatt, mire felnőtt, szakadék alakult ki köztük. Így beszél erről:

"Utálom a születésnapokat, mert arra emlékeztetnek, hogy mi minden volt teljesen elbaszva a családomban, és hogy senki sem állt igazán mellettem," ez elég durva állítás egy családról. Bár Briannek van egy bátyja, Barry, aki besorolható a "legmenőbb emberek" közé a családjában, pontosan tíz év van köztük. Brian élete jó részét egyedüli gyerekként töltötte. Előfordult hogy az elhagyatottság gödrébe esett.

Brian nagyon fiatalon megismerte a halál közelségét, amikor nagymamáját látogatta meg Skóciában. Figyelmeztették hogy ne menjen át az utcán, a kis Brian azonban (többek közt anyjának gondatlansága miatt) figyelmen kívül hagyta a veszélyeket. Átment az úton… amikor a szembe jövő autó vezetője észrevette a kisfiút, már túl késő volt. Szegény Briant elütötte a közeledő kocsi. Elvesztette az eszméletét, élet és halál között lebegett. Csábította az édes kísértés: hagyjon ott mindent- a halál közelében ez tűnt legmegfelelőbbnek.  Szerencsére lényének másik része harcolt a halál ellen, és Brian kinyitotta a szemét, hogy éljen.

Tizenegy évesen ismerte fel két szenvedélyét - a színészetet és a zenét. A szeretete a dráma művészete iránt akkor bontakozott ki leginkább, amikor iskolai fellépéseken kezdett szerepelni. Ez a szenvedély tette őt még kifejezőbbé, még sokszínűbbé. A rivalda fényben nem egy befelé forduló, magányos lélek volt, hanem egy magamutogató művész.  Ekkor kezdett el kísérletezni a sminkkel. A zene iránti szenvedélye egészen addig nem mutatkozott, míg el nem ment egy koncertre bátyjával. Egy francia banda, a Telephone, ébresztette rá arra, hogy ő a színpadon akar lenni.  Ekkor történt, hogy a kamera átsiklott az arcán, és pár hónappal később -amikor Brian megnézte a műsort- megállapította, hogy felvételen sokkal jobban néz ki.

Ez az időszak eléggé kritikus volt Brian életében, különösen, ami a vallást illeti. Anyja, egy hívő keresztény, mindig keresztény felvonulásokra küldte, vallási táborokba adta be, hogy Isten csodáin elmélkedhessen. Különösen hangozhat, hogy a fiatal csoportok vallási tanítója volt az első, aki észrevette Brian vezetői képességét. Feltűnt neki, hogy milyen jó szónok - úgy hitte, hogy Brianből jó papot lehetne csinálni!!!

Ez alatt az idő alatt fokozatosan nőtt az erőszak az iskolában. Második alkalommal járt közel a halál érintéséhez… egyszer pár fiú szórakoztatónak találta, hogy elkapták Briant és fellógatták a cipőfűzőjénél fogva a falra. Ha leesik, több helyen megsérült volna, de szerencsére ez nem történt meg. A helyzet azonban egyre csak rosszabbodott, és más erőszakos tettek is követték.

Ez volt a szelíd lázadások ideje: Brian alkalmanként ellopta anyja cigarettáját, és elszívta, amikor senki nem volt a közelben. A tizenegyedik év nagyon nehéz időszak volt az életében, de nem annyira forradalmian, mint amikor betöltötte a tizennégyet - az a kort, amikor választott jó és rossz között - a kort, amikor elvesztette az ártatlanságát.

Második fejezet

A tizennégy volt a felfedezések kora. Választott a jó és a gonosz között, Jézus és önmaga közt. A szerelem belépett az életébe, és ezzel együtt a szexuális vágy is. A barátnője, és "első szerelme" ekkor egy 16 éves francia lány volt, Carol. Valaki számára, aki elkönyvelte magát örök vesztesnek egy idősebb nővel randizni maga volt a főnyeremény! Mind a ketten egymással veszítették el a szüzességüket, amíg Brian szülei nem voltak otthon. Brian ezekkel a szavakkal emlékszik az első szexuális élményére: "csodálatos" és "romantikus". Amikor visszaérkeztek a szülei, Briannek volt egy kis magyaráznivalója a vérfoltot illetőleg , amit a lepedőn találtak. Brian ezzel az ártatlan hazugsággal próbálta kimagyarázni anyjának a dolgot:
"Vérzett az orrom, amíg aludtam az ágyon" Fia védekezésére anyja ezt a kétkedő választ adta:
"Hát elég furcsa és kényelmetlen pózban kellet aludnod az alapján, ahol a vérfoltot találtam." Mrs. Molko persze érezte, hogy valami másról van szó, a fia "kétes" magyarázatából, de kétlem, hogy igazán belegondolt volna vérfolt származásába! Brian elégedett volt Carollal, úgy tűnt jól megvannak, végül mégis szakítottak.
A szex felfedezése megváltoztatta Briant. A belső küzdelme ebben az időben tetőzött, ekkor kellett választania jó és rossz között, vallás és világiasság között. A tizennégy éves sebezhető fiú a legvonzóbb utat választotta: - a világiasságot. De a szexualitás terén még mindig zavart volt. A támadások mellett az osztálytársai elnevezték "homokos"-nak, a pöttömsége, és nőies tulajdonságai miatt. Ekkor azonban még nem fedezte fel, hogy biszexuális. Két év telt el az első homoszexuális élményéig. A pletykák szerint első barátja egy fiatal francia fiú volt, de semmi biztosat nem lehet tudni. A francia fiúval való tapasztalatai után kezdett eligazodni a szexualitásban. Ez a felismerés messzebb sodorta őt a kereszténységtől, az egyháztól, mivel a keresztények elítélik a homoszexuálisokat. Ez egy sötét és magányos időszaka volt életének, a társadalomtól elidegenítettnek érezte magát.
A magány taszította Briant a zene irányába. Elkezdett gitározni, hogy eljátszhasson részletek a kedvenc Sonic Youth dalaiból.  Hallgatott még The Cure-t, Bob Dylan-t, és Nick Drake-et is. Senki nem tudott zenei tehetségéről, mivel ezt titokban tartotta - csak a színésztehetségét tárta a közönség elé. A zene töltötte ki az életében tátongó űrt.  Amikor a szobájában ült órákig gitározva - őt ez szabadította fel a komplexusok, a gondok alól. A zene által engedte ki magából a dühöt, ehhez hasonlóan próbált később drogokkal és alkohollal kimenekülni a világból. A keserű valóság az, hogy el akart szökni az értetlenség, a valóság elől.  Az iskolában egyszerűen nem volt szociális élete. Csapdában érezte magát egy szűk látókörű társaságban, amiről tudta: ő nem oda tartozik.  Ahogy az évek múltak, az erőszak rosszabb és rosszabb lett. Ennek csúcsán álltak szülei elvárásai. Bankár apja remélte, hogy fia folyatja munkáját, mint ahogy a bátyja is tette. A mélyen vallásos anyja megpróbálta a legjobbat: "megóvni a lelkét a kárhozattól". Brian életének ennél a pontjánál rettentő zavartnak és megsemmisültnek érezte magát.

Harmadik fejezet

Életének e sötét időszakában Brian menedéket keresett a zenében és szakértővé vált abban, hogy tartsa a róla kialakult „gyenge” képet az iskolában. Nem ismerték a zenei képességét. Csak kevesek tudtak titkos zeneszeretetéről, ugyanis alkalmanként fellépett egy osztálytársa otthonában (gitárral) és annak nevelőapjával énekelt, mialatt a végzős osztályában a többség sportolt. Brian továbbra is távol tartotta magát az ilyesfajta aktivistáktól és okirattal bizonyított a dráma ágazatában.

Mindig elismerte a rajz iránti művészi képességének teljes hiányát, így meglepő, hogy az iskola nagy részét szokásos tartózkodási helyén, a művészeti szobában töltötte. Talán azért, mert a művészetet oktató tanár, Terry, szórakoztató volt, vagy talán azért, mert a fiatal művészek között (leginkább a hozzá hasonlóan kiközösítettek között) rokonlelkeket talált. Brian folyamatosan megkövetelte, hogy életének eme sajátos időszakában nem voltak barátai, de ezt egészen „drámaian drasztikusan” tette. Tudtam, hogy nem ez a teljes igazság. A valóság az, hogy bár Brian nem hasonlított az átlagos AISL-i hímnemű populációhoz, azért voltak barátai. Nagyrészt azok közül kerültek ki, akik pénteken és szombaton bárokba szöktek vele, a többi pedig az „ivótársai” közé tartozott.

Ennek ellenére két közeli barátja Kevin (aki a végzős osztályába járt) és Cyndi (az akkor másodéves egyetemista) volt. Ez a két ember volt a „kapaszkodója” életének e viharos pillanatában. Mindig együtt lógtak a művészeti szobában, kávézókban és a postán (amiről megtudtam, fontos kikapcsolódási hely volt az AISL-es tizenévesek számára).

A végzős éve nagyon szomorú volt. Az erőszak, ami évek alatt felhalmozódott, folytatódott, ahelyett, hogy véget ért volna. Amikor a végzős évéről kérdezem, Brian síri hangon felel, ahogy felnyitja a múlt sebeit.

„Néha rémálmaim vannak az utolsó évemről a középiskolában, újra ott vagyok, és újra átélem azt a poklot… szerencsére ezután mindig felébredek.”

Nem sokat tudni erről a tíz évről, de két dal áll ezen időszak bizonyítékául: Teenage Angst és Burger Queen. Brian biztosan a gyötrelmes évek sok csalódását kiadta a kultikus balban, a Teenage Angstban. Szövegével kifejezte a szex újdonságait, a kísérletezést a drogokkal és a felnőttek lehangoltságát; tizenévesek világszerte azonosultak a fertőző vonulattal: „Romlásnak indultam, mióta megszülettem.” A Burger Queen egy tipikus luxemburgi éjszakát mutat be, egy „goth sminkes boldog narkósról”, aki fél a visszautasítástól, arról álmodozik, hogy megtalálja a tökéletes lányt (fiút), és aggódik az erekciója miatt (vagy annak hiánya miatt).

Főiskolásként Brian beiratkozott a legjobb AP- tanfolyamra. Tanárai úgy emlékeznek rá, mint egy „okos fiatalember tele kreatív energiával”. Élvezte az osztályvitákat, ahol fontoskodhatott. Ez volt az a pimasz viselkedés, ami miatt sok tanuló gondolta, hogy beképzelt. Ahogy Brian különböző alkalmakkor igényelte, hogy jóval nagyobb szája van, mint másoknak. Nem tartozott a többségbe (egyébként különös, hogy Stefan Osdal is ebbe a csoportba járt), de bizonyára a vesztesek példaképe volt; magnetikus képessége volt, hogy elrepítse az embereket egy világba. A csodálat és félelem világába. Egy sötét érzelmekkel teli világba… ahol a lélek átgázol az értelmen. Olyan irodalmi szórakozásokat engedett meg magának, mint Charles Bauderlaine munkái. Brian tűnődő léleknek tűnt. Ez az időszak feldühítette, ahogy később a „goth” megbélyegzés. Soha nem akart kapcsolatba kerülni az élet sötét oldalával, bár a dalszövegei már az ellenkező látszatot keltik.

Az évkönyv-fotón nyoma sincsenek a ma Nancyboyának jellemzői. Rövid hajjal és sminkmentes arccal Brian nem néz ki túl nőiesen. A fotók többségén dühös embernek tűnik. Középiskolai élménye volt szenvedésének és elszigeteltségének egyike. Ahogy az egyik, őt bántó osztálytársa később elmondta: „Azóta meghallgattam néhány dalát és csodálkozom, hogy a középiskolás sérülései ekkora hatással voltak rá.”

Elidegenülés: ez volt az a dolog, amit Brian mélységesen értett és átérzett, és mert ez így volt, állandóan magányosnak érezte magát. Ez a magány kétségbeesetté tette: hogy ő valaki, de ezzel a valakivel nem elégedett. Teljes elhagyatottsága nagyon közel állt Holden Coulfieldhez, J. D. Salinger Catcher In The Rye –ának főhőséhez, ő is, akárcsak Holden, rettenetesen egyedül érezte magát a világban. Nem ő volt az egyetlen, aki értette Holden magányát, és részesült benne, de közeledése a lányokhoz hasonló, mint Briané, aki igen gyakran, ha látott egy lányt a bárban, aki tetszett neki, kiment, vagy ha megkapta egy lány telefonszámát, aki tetszett neki, soha nem hívta fel, bár napokig szándékában állt, hogy megteszi. Bár különösnek tűnhet, Brian tényleg nagyon félénk társ.

Annak ellenére, hogy az iskolában senki sem hitte, sok színházi előadásban ő volt a sztár. Szeretett a figyelem középpontjában lenni. Időnként a legfélénkebb emberek azok, akik leginkább vágynak mások csodálatára. Ahogy jóbarátja, Alexis felidézi: „Egy célja volt, hogy reflektorfénybe kerüljön, és megcsinálta.” A színjátszás a másik út volt, hogy elmeneküljön a valóságból, kevésbé önpusztító módon. Folytatta az állandó menekülést a valóságtól, ahol csak megvetésben volt része, nem érezte, hogy tartozna valahova. Gyűlölte az iskoláját, az osztálytársait, a szüleit és önmagát. A családi élet a Molko háztartásban nem volt könnyű dolog. Mr. Molko meg akarta győzni Briant, hogy fontolja meg a bankárrá válást, miközben Brian titokban reménykedett, hogy felveszik a Goldsmith Egyetemre, hogy drámát tanulhasson. Az anyja, aki ettől teljesen kétségbeesett, megpróbálta meggyőzni, hogy kudarcra ítéltetett, hogy pokolra fog jutni a „bűnös cselekedeteiért”. A Molko család soha nem volt egységes valami, valójában, ahogy Brian mondta, ez egy teljesen működésképtelen dolog. Mintha Brian nem aggódott volna, mikor a szülei azt fontolgatták, hogy elválnak. Bárki kényszerítheti magát, hogy megértse a szülei közt fennálló krízist, de senki nem gondolja, hogy valóban megtörténhet. Látva a szüleit elválni, elgondolkozott, hogy miért teljes kudarc az egész élete. Számára a családja képviselte a „széttört otthont”, és a válás csak felnagyította ezt a fogalmat.

A szülei közt feszülő ellentét valami más felé irányította, és ahogy az osztálytársai erőszakoskodása egyre inkább rosszindulatúvá vált, Brian határozott, hogy itt az ideje dönteni egyszer és mindörökre. Ez volt az a pillanat, amikor megszerezte magának a világot.

Negyedik fejezet

1990 júniusában végzett az AISL -nél. Tizenhét éves volt ekkor. Egészen magas GPA –val végzett. Osztálytársai megszavazták a „Legjobban Öltözött Fiúnak”, bár nem meglepő, tekintetbe véve, hogy jobb stílusérzéke van, mint a legtöbb nőnek, akit ismerek. Az álma, hogy befogadják a Goldsmith Egyetemen, valóra vált, és pár hónap múlva Londonban volt.

Tizenhét éves korában vonzó ötletnek tűnt, hogy elhagyja Luxemburgot Londonért, de amikor megérkezett, a bűvölet csillogása, amit látott, elenyészett a valóság porában. Az egyetemi évei nem voltak a legjobbak, úgy emlékszik rájuk, mint a „biszexuális csalódottság” érzésére. Valahogy nem úgy látszik, mintha hazudna. A legrosszabb dolog számára pillanatnyilag, hogy szobatársa és annak barátnője szeretkezésére aludt el, és Lionel Ritchie dalaira ébredt, amelyeket a mellette lévő szobában lakó fiú hangosan játszott. Ha az egyetemi években hiányt szenvedett szexuális örömökben, azt bepótolta a partikon. Ekkor kísérletezett legtöbbet a drogokkal, és élt vissza az alkohollal. Sok homoszexuálissal és transzvesztitával feküdt le ez idő alatt. Érezte a bátorítást a személyes szabadsághoz, amiről a Londonhoz hasonló városok gondoskodnak, így elhatározta, hogy hagyja megnőni a haját, és elkezdi sminkelni magát, mindennapi alapként, amely „összezavarja az emberek eszét”.

Távol a szüleitől képes volt teljesen kifejezni magát, és talán életében először kezdte érezni az egyéniségét, mások előítéletétől való félelem nélkül vállalta önmagát. Brian főként a tanulmányaira koncentrált a Goldsmithnél, megpróbált minél többet megtanulni a drámaórákon. Sok különféle filmet gyűjtött az osztályának. Pénzre volt szüksége, hogy megszerezze ezeket a filmeket, így fogadta el első nyári munkáját - dokumentumokat szeletelt egy irodában. Az ott eltöltött idő arra ösztönözte, hogy szeletelni próbáljon papírnak nem minősíthető tárgyakat, pl. cigarettákat, és radírokat. Egyszer majdnem összetörte a gépet, szerencsére nem és akkor ért véget a nyár, így a munkája is. Ezt a negatív tapasztalatot használta fel, mikor több mint hat évvel később megírta a „Slave To The Wage”-t és felhasználta a papírszeletelés ötletét a videoklipjében.

A dráma sok idejét igénybe vette, de Briant még mindig nagyon érdekelte a zene. Örömet lelt PJ Harvey nyers dalszövegeiben és hipnotizáló zenéjében. Hamarosan ő lett számára az ideális nő, cérnavékony alkatával és kócos, fekete fürtjeivel. Ahogy az emberek többsége a kilencvenes évek elején, ő is beleesett a Nirvana csapdájába. Elment megnézni a grunge együttest Kurt Cobain -nal az élen és nagyon sok benyomás maradt benne Cobain kézzelfogható személyiségéből, amikor kihívott egy rajongót a tömegből, hogy menjen fel és ossza meg vele a színpadot.

1994 volt az az év, amikor végzett a Goldsmith Egyetemen, fokozatot nyert a drámaművészetben. Reményteli év volt ez, amikor egy véletlen találkozás a metróállomáson örökre megváltoztatta az életét.

Ötödik fejezet

Munkanélküliként Deptportban (London egyik nagyon rossz kerülete) Brian nem találta túl mintaszerűnek az életet. Hogy pénzt szerezzen, kocsmákban kezdett fellépni. Mostanra tökéletesen elérte azt a nőies kinézetet, amit csodált. Hosszú, fekete fürtjeivel és csábító pillantásával, amit fekete kontúrceruzával és szempillafestékkel hangsúlyozott, egyre több ember kezdte nőnek nézni. Többször előfordult, hogy a férfiak azért kezdtek el beszélgetni vele a partikon, mert meg voltak győződve arról, hogy egy nő. Minden férfi meghökkent, amikor elmondta, hogy Briannek hívják.

„Elég furcsa egy lányt Briannek nevezni” mondták neki zavartan.

„De én nem lány vagyok…” felelt ártatlan hangon, aztán megvillantotta széles mosolyát. Ez olt az az uniszex dolog, ami Briant a szexuális szabadság példaképévé tette az eljövendő nemzedékek számára.

Egy éjjel, amikor a South Kensington pályaudvaron várakozott a metróra, a végzet irányított. A kocsmába igyekezett, egy akusztikus showra Steve Hewittel, amikor felismerte Stefan Osdalt. Stefan is az AISL-t látogatta a középiskolás éveimben, és azután, amikor Brian, bár ők ketten nem voltak barátok. Izgatottan, hogy valakit lát a múltjából, Brian hangosan kilátott „Stefan Osdal!”. A magas, szőke svéd a nevét kiáltó hang irányába fordult.

„Brian Molko?” érdeklődött nem túl biztosan abban, hogy az előtte álló nőies férfi valójában az egykori osztálytársa, vagy sem.

Stefan csak most jött vissza Svédországból, ahol egy zenei konzervatóriumban tanult. Hátára egy gitár volt erősítve, és Brian megkérdezte, miért van ott. Felhoztak néhány hétköznapi témát, amit a múltban nem zártak le. Brian elárulta, hogy éjjel lesz egy melója, Stefan pedig udvariasságból elkérte a telefonszámát. Még egy kicsit beszélgettek, mialatt Brian meg tudta győzni Stefant, hogy nézze meg fellépés közben. Ez volt az az előadás, ami meggyőzte Stefant, hogy együttest kell alapítaniuk, és hogy Briannek kell énekelnie. Azt mondta: „Majd én játszom neked a basszust.”

Később megbeszélték a bandaalapítás lehetőségét. Brian és Stefan személyes információkat is felfedtek a másiknak.

„Azt hiszem, meleg vagyok.” Stefan inkább szégyenlősen vallotta be.

„Tényleg? Ez nem nagy cucc. Én biszex vagyok.” mondta Brian magabiztosan.

Ahogy az éjjeli órák teltek, ők ketten még mindig beszélgettek.

„Tökéletes volt! (We just gelled… mit jelent?)” Brian később így írta le ezt az éjszakai élményt. A páros hat hónapot töltött hülyéskedéssel, összehoztak egy négyszámos lemezt, sok dalt szereztek játék hangszerekkel és „szar szintetizátorokkal”. Már csak egy dobosra volt szükségük, bár Stefan nagyon tehetséges zenész, játszik gitáron, basszusgitáron, zongorán, és még számtalan más hangszeren. Steve Hewitt, Brian barátja és régebbi lakótársa, akit Brian mélységesen csodált és különböző együttesekkel dolgozott már, mint a Boo Radleys, érdeklődött a pozíció iránt. Megegyeztek és az együttes megalakult. Mindez Ashtray Heart születésnapján történt.

A dolgok kezdetben látszólag gyorsan haladtak, a hármas örült a társaságuknak, és csupán az volt a céljuk, hogy naggyá tegyék. Egyszer csak az álom elkezdett összeomlani, amikor Steve barátnője terhes lett és félt, hogy nem lesz elég pénze eltartani a babát, Steve otthagyta az együttest és egy gyárban keresett munkát. Brian és Stefan ismét magukra maradtak a dobos-keresés ügyében. Visszaemlékezve egy svéd barátra, aki Londonba jött zenét tanulni, gyorsan kapcsolatba léptek Robert Schultzberggel, aki szinte azonnal elfogadta Stefan ajánlatát. A párosnak ismét volt dobosa, így együttese is. Ezután a hármas a legfülbemászóbb bandanévre vágyott, ami csak létezik. Sok együttes nevezte el magát abban az időben drogokról- ők hárman elhatározták, hogy a nevük egy olyan drog lesz, amely nem hat, más szóval, Placebo. Ez a név nagyon fülbemászó és elképzeltek egy híres látomást: ahogy milliós tömeg üvölti „Placebo!”, ez járt a fejükben újra meg újra. Ironikus gondolat, hogy a Placebo szó latinul azt jelenti: „kérem”, ez a nézet különösen alkalmas fiatal művészek csoportjának.

„Hát, így álltunk össze- örömteli véletlenek és furcsa egybeesések sorozata. Néha azt mondod magadnak: ha ilyen sok véletlen van, talán el kellene gondolkoznod rajta, mert ezzel valami megpróbál üzenni valamit, valahol. Szükségképpen nem a végzet az a valami, amiben hiszek. Azt gondolom, magad irányítod a végzeted-, de itt túl sok különös véletlen történt.” így mondta el Brian később az együttes megalakulását. Ez volt a Placebo hosszú utazásának kezdete.

Hatodik fejezet

 A Placebo születése teljesen megváltoztatta Brian életstílusát. Bár még mindig munka nélkül élt Deptportban, vonzereje a nők körében megnőtt. Az, hogy egy együttes frontembere lett, „kuszálttá” tette megjelenését. Brian hülyeségnek tartotta ezt a megfogalmazást, de nem tudta kivonni magát a szexuális előítéletek alól, amiket kapott. Tizenegy hónap önmegtartóztatás után úgy határozott, hogy beleveti magát a hedonizmus legközepébe. A Placebo kaland elkezdődött.

 Az ajánlatok hihetetlen mértéke, amit a lányoktól kapott, meglepte, de lelkesen elfogadta; mindenféle habozás nélkül. Ezek az élmények kövezték ki azt az ösvényt, amelyen a Placebo debütáló albuma haladt. Ahogy a szexuális boldogság éjszakái, éppúgy a listavezető „Nancy Boy” és a futurisztikus „Bionic”. Brian minél jobban belejött a gyönyör világába, annál inkább vágyott rá, hogy soha ne legyen vége. A szerencse őt pártolta, az A&R (Artist and Repertoire-művész és repertoár-új tehetségek felhajtása) férfiakhoz hasonlóan űzte, a mantrát ismételgetve: „Szétlőttél”. A Placebo biztosította az üzletet a Hut-tal, több mint 51 héttel az első fellépésük után. 1995 november az együttes kiadta első kislemezét, a „Bruise Pristine”-t, a Fierce Panda-nak címezve. 1995-ben Ash-sel, Whale-lel, és Bush-sal turnéztak, ami meghatározó élmény volt számukra.

 Az 1996-os évet a kritikusnak kikiáltott „Come Home” c. kislemezzel kezdték és turnéztak Angliában a belga együttessel, az Evil Superstars-szal, Európában pedig David Bowieval.

„Eljutottunk a 300 fős helyiségektől a tizenkétezres stadionokig, szinte máról holnapra, ami különös volt.”- emlékezett Brian.

Ez még csak a kezdete volt a világ nem mindennapi meghódításának. A csapat remekül boldogult a káoszban és rendezetlenségben, rohanó érzelmekben, és zavaros ábrázolásban. Hat hónap alatt a hírnév felé haladtak, amit sokkal könnyebb elérni, ha valaki örömét leli abban, amit csinál, mintha kétségbeesik.

 Mindenekelőtt Brian nőies megjelenése hagyott kétségeket az emberekben. „Lány… nem…fiú…nem…?” Frontemberként többet költött sminkre, mint Courtney Love és édesebb ruhákat hordott, amik jobban álltak neki, mint sok nőnek; az emberek nem tudták, hogyan reagáljanak egy ilyen provokatív fellépésre.

„Szórakoztatónak találom, ahogy reagálnak arra, amit létre akarok hozni, például, ha valaki homofóbáis lesz attól, hogy eljön egy koncertre, és azt gondolja, hogy tök cuki vagyok, aztán rájön, hogy pasi vagyok és kérdések ébrednek benne önmagáról, tudod.”

És ha Brian kifejezése nem elég, hogy esdekelj az érzésekért, akkor ezek a dalszövegek bizonyára tökéletesek ehhez: „Kémlelőnyílások egy papírzacskón/ mindig az enyém volt a legnagyobb” vagy „Egy őrült vagyok, akinek kicsi a szerszáma/ ez olyan alulméretezett, ez egyáltalán nem is szerszám”. Ha ez nem volt elegendő teljesítmény egy papnövendék-csoport számára, képesek voltak létrehozni saját zenei stílusukat, az „Elevator Music”-ot (kb. Felemelő Zene), egy speciális dolgon keresztül a Hut records-szal. Brian megmagyarázza, hogy akarták lezárni ezt az időszakot: „Mi nem védelmezzük ezt az ügyet, vagy bármelyik másikat: csak azt akarjuk, hogy nézz magadba és rémülj meg attól, amit találsz.” Sok mindenki érezhette magáénak ezt a személyes félelmet, ha ilyen mértékben reagáltak az együttesre.

 A sajátos debütáló albumukat két hónap alatt rögzítették Dublin, Írország és London között. Az album hamarosan becenevet is kapott, mint a „Brit-pop ellenszere”. Brad Wood, a Tortoise alapító tagja volt az album producere, aki dolgozott már Liz Phair-rel, Veruca Salt-tal, és a Jesus Lizard-dal.

„Sokkal inkább elektronikus a zenéje, mint a miénk”- mondta Brian-„ és mi nem is akartunk egy tiszta punk lemezt összedobni, sokkal inkább valami színeset.”

A Placebo hangulatingadozásaihoz analóg szintetizátorokat és már unortodox hangokat hallattak, amiket játék hangszerekkel és didgeridooval (didzseridu: az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere) értek el.

Az album 1996 július 17-én jelent meg. Tíz dalt tartalmazott és egy ráadás „HK Farewellnek”(Hong Kong Farewell) címezve, ami egész egyszerűen egy hangszeres drágakő. A dalok mind meglehetősen különbözőek, a hallgatót egy érzelmi hullámvasúton repítik. A buja „Nancy Boy”-tól a „Bionic” sziporkázó ráenősségéig, a leteperő „Hang On To Your IQ”-ig, a „Lady Of The flowers” melankóliájáig, a „Swallow” nyílt tapasztalatáig a lemez az együttes sokoldalúságát bizonyítja. Megcsinálták, akkor, feltűnően.

„A ’Swallow’ minden, ami akkor történt, mikor Stefan és én utoljára vettünk be LSD-t.”- árulta el Brian.- „Találgattam, mire gondolsz először, ez vagy arról szól, hogy elveszted az összes drogod vagy talán ez valaki, aki pocsékol szex közben: ők nem felejtenek el elszívni egyet (angolul: swallow!). Nem tudom, ez igazából soha nincs megírva egy valós helyzetben.”

Mindkét dal, „Hang On To Your IQ” és az „I Know” felvételekor is használtak játék hangszereket, hogy „vigyen egy igazi elveszíteni-az-ártatlanságom-érzést, egy igazi naiv sebezhetőséget a zenébe”- mondta Brian.

A „Lady Of The Flowers” Jean Genet börtönnovellájáról kapta a nevét, amiben kitárgyalja a homoszexuálisokat és transzvesztitákat, próbál időszakokat kiragadni az élményeikkel, akárcsak a „36 Degrees”.

„Azért ez lett a címe, mert a 36 fok közel áll a test hőmérsékletéhez”- magyarázta Brian- „Kitaláltam, hogy ez a test metaforája. A kar a ruhaujjban, a láb pedig folpackba csomagolva, ahogy konzerválva lesznek. És folpackba tehetsz valamit, a mikróba ragaszthatod, vagy a hűtőbe ragaszthatod és felmelegítheted vagy lehűtheted.”

Brian saját formatív élményeiből merített, ahogy egy színész a legkényelmetlenebb és legbátortalanabb érzéseivel együtt dolgozik, szüksége volt rájuk az album összes szövegéhez.

„A színjátszásban olyan dolgokat tehetsz, amit a való életben nem akarsz és és elszökhetsz velük.”- emlékezett- „Az írásban, a szereplőim szintén ezt tehetik, megtehetnek olyan dolgokat, amiktől esetleg félsz, vagy érezhetik azt, amit te bűnösnek és kényelmetlennek tartasz, és ezen keresztül megszabadulhatsz személyes érzéseidtől.”

Az album biztosan ezt tette, a brit slágerlistákon 80. helyen álló „36 Degrees”-szel, a 30. helyen álló „Teenage Angst”-tel, a 14. helyen álló „Bruise Pristin”-nel, és a 4. helyen álló „Nancy Boy”-jal: ez egy fellépéshez vezetett a TOP OF THE POPS-on. Brian így határozta meg a Placebo zenéjét: „Punk pop az elhalasztott öngyilkosságokhoz.” Akármi is, a Placebo hatás áthatotta a helyet.

Hetedik fejezet

A Placebo 1996. június 2-án kezdte meg az angliai turnéját. Brian rövidre vágott haját sokan utánozták a követői között, így klónjait hamarosan „Molketteknek” („Molkettes”) nevezték. Ezek a hamisítványok megfeleltek arra, hogy Brian „szépségjegyekként” használhatta őket, hogy leplezze pattanásait. A sajtó látva, hogy Brian a fellépésein többnyire feketét hord és feketék körmei és a szája, „gothnak” kategorizálta be. Ez a megbélyegzés irritálta Briant, aki soha nem tartozott a goth kultúrához. Azt mondta: ”Elutasítom a felelősséget, amiért ismét divatba jött a fehér bőr.” Megvédte egészségtelen sápadtságát, mint olyat, amivel mindig is rendelkezett és ami ellen nem sportolt divatból.

„Soha nem leszek goth. Nem látom magam annak. Ezt a címet csak a sajtó ragasztotta rám.” Ez még csak a sajtó és a Placebo- főleg Brian- közti összetűzések kezdete volt. Hamarosan a biszexualitásában is kételkedtek, „nyilvános ügynek” tekintették, hogy még inkább felhívják rá a figyelmet. Aztán jött a sokszor kitárgyalt „drogügye”, ami Brian nyers őszinteségének járt, amiért vállalta a drogok szabad használatát.

Brian évekkel később megállapította: „A sajtó túl nagy ügyet csinált ebből. Tudod, minden szarság arról, hogy elvonón vagyok, a drogok rabjaként. Ez hazugság. Kísérleteztem, és soha nem csináltam titkot belőle, de a droghasználatot nem terjesztettem. Teszem, amit teszek. Soha nem álltam ki a színpadra azzal, hogy >>Drogozz!<<, vagy >>Ne drogozz!<<. Ezt a döntést mindenkinek magának kell meghoznia. A drogok mindig is óriási szerepet játszottak a zeneiparban. Az én hibám, hogy mindig őszinte voltam ezzel kapcsolatban.”

Az emberek biztosan nem tudták, mit gondoljanak erről az együttesről, amelyik remekül boldogult a transzgresszív érzelmi zűrzavarban. Anglia megdöbbent Brian interjúkon tett nyilatkozatain. Ezek kultikus idézetek lettek, amelyek helyükre kerültek a rocktörténelemben. A két leghíresebb: „Hagyjuk a véres kísérleteket és gyújtsuk fel az országot.” És „A világ messze a legnépesebb hely lehetne, ha mindenkinek egyforma nemi szervei lennének.”

Brian együttesét a szülők természetesen nem szívesen fogadták el. Valójában még az ő saját szülei sem tudták elfogadni, mint egy ilyen „erkölcstelen együttes” frontemberét és próbáltak nem úgy gondolni a fiukra, mint a rock korrupt királyságának egy részére.

„Anyám keresztény, apám pedig bankár… te tényleg nem akarsz olyan gyereket, aki sokkal bonyolultabb, mint ami. Én minden vagyok, amit nem akarnak, hogy legyek- egy fiú, aki sminket hord és gitározik. És ők még mindig klisékben gondolkodnak arról, mit képvisel a rock and roll- csak szex és heroin, tudod, mire gondolok?” mondta el később. A szülők mindenütt megrémültek a világon, Brian hamarosan ikon és bálvány lett minden „kiközösített” számára a világon. A rajongóinak bemutatta és még mindig bemutatja a „nem akart” és „meg nem értett” lélek nem mindennapi szépségét, aki próbálja megvalósítani az álmait.

Hónapok anyaga után iszonyú mennyiségű mailt kapott olyan emberektől, akik közel érezték magukat hozzá- a férfihez, akivel soha nem találkoztak- de a zenéjének varázsán keresztül úgy érezték, ismerik. A rajongói levelek változatosak voltak, a szokásos butaságoktól kezdve, amelyek az „Ó, Brian, szeretlek!” vonalon haladtak, az extrém „erőszakosan sötétekig” pl.: „Mikor hallgatom a zenéd, kevesebbet gondolok arra, hogy felvágom az ereim.” Mikor ezeken a leveleken keresztül megismerte „reménytelen rajongóit”, azt mondta: „Mindig tudtam, hogy az együttes vonzani fogja az őrült embereket. Ez valami, ami csak… csak… a Placebo elferdítése.”

Brian élvezte a hírhedtséget, nyertes és csodált helyen állt a rockiparban. „Ez a sok szabadság pokla ebben a rock and roll cirkuszban… ahol minden furcsaság halad. Ez a környezet számomra.” Brian karrierje csodásan haladt, főként valakinek, aki még csak 24 éves, elérte a siker azon pontját, amiről a nála idősebbek csak álmodnak.

A U2-hoz hasonló együttesekkel turnézott, milliók rajongtak érte, és minden lány rá vágyott. Ez hamarosan ahhoz vezetett, hogy minden „kiválóság” az öngyűlölet porába veszett. Soha nem volt egy „boldog ember” és a turnék állandó nyomása a hanyatlás felé vitte őt. Depresszióba esett és úgy látszott, semmivel nem tud teljesen elégedett lenni. Ebben az időben kezdett átvenni halálos fenyegetéseket egy stalkertől(számítógépes játék, azt hiszem). Ezek a fenyegetések olyanok voltak, mint a „Seggbe akarlak baszni, és a szobádba akarok lopakodni, és le akarom vágni a farkad, és be akarom tömni a számba és összerágni a kis fogaimmal.” Ezek a fenyegetések mindig a válaszadó gépből jöttek ki, a felismerhetetlenségig szaggatott hangon, amit a stalker használt. Hajnali háromkor haza akart menni, hogy hallgasson ilyen fenyegetéseket.

Ha ez nem volt elég, hogy beleköss, a feszültség az együttesen belül őt is elérte. Brian és Robert elkezdték lenézni egymást, addig a pontig, hogy már öt percet sem tudtak egy szobában eltölteni. Robert ijesztőnek találta Brian túláradó érzelmeit és nevetségesnek nőiességét. Brian viszont Robert szűk látókörét tartotta visszataszítónak. Ebben az időszakban történt egy phoenix-i fesztiválon, hogy Brian újra találkozott Steve Hewittel. Látva őt, Steve így szólt: „Basszus. Olyan szomorúnak tűnsz.” Az együttes elhatározta, hogy sátorozik ezen a fesztiválon, de a sátraikat úgy állították fel, hogy bárki láthatta, hogy problémák keletkeztek köztük. Stefan balra állította fel az övét, míg Robert Brianével ellenkező irányba: aki a terület egy másik részére húzta fel az övét. Steve egyszerűen megállapította: „Ez így nincs jól, igaz?”

1997 végén Robert Schulzberg kilépett az együttesből, így Brian és Stefan harmadszor maradt dobos nélkül. Hamarosan Steve újra belépett, habár 1998 szeptemberéig nem volt hivatalos tag

A fordítást köszönöm Suicidesisters-nek!!! :)