It seemed a place for us to dream
Molko fans ^^
Indulás: 2007-04-03
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Menü
 
css (lapozó)
 
css (látogatók)

látogató van itt

 
css (egérkövető)
 
Cikkek/ Articles
Cikkek/ Articles : Placebo-s cikkek + Molko-s

Placebo-s cikkek + Molko-s

Netti  2007.04.03. 13:09

^^


A Placebót ellentétek, eltérő pólusok mozgatják, viszik előre. Még konkrét nemzetisége sincs, igazi kozmopolita zenekar. Brian Molko, a gitáros-énekes amerikai származású, de Európában, Luxemburgban nevelkedett, akárcsak a svéd basszista, Stefan Olsdal, a Placebót azonban Londonban alapították (igazi underground sztori: a metróban találkoztak össze), és 1994-es legelső demóikon már a manchesteri Steve Hewitt dobolt, aki három évvel később hivatalosan is a zenekar tagja lett (a '96-os bemutatkozó albumon még egy másik dobos, Stefan egy svédországi ismerőse, Robert Schultzberg volt a harmadik tag). A Placebo húszas éveik második felében járó tagjai nemcsak három különböző nemzetiséget, de három különböző szexuális identitást is képviselnek: Stefan meleg, Steve hetero, Brian biszex. Dalszerzői metódusuk is dinamikus egyensúlyra épül: míg Brian ösztönös zenész, addig Stefan klasszikus képzettségű, abszolút hallással bíró muzsikus, aki afféle villanypásztorként terelgeti a frontembert a dalok komponálása közben.

Különleges az is, hogy a gúnyosan intelligens szövegeket éneklő Brian Molko igazi sztáralkat, és mer is ennek megfelelően viselkedni, androgün allűrőket felvenni, női frizurát vagy sminket viselni - és mindvégig hiteles figura marad. A Placebónak elévülhetetlen érdeme volt a glam-rock reneszánszában - nem véletlen, hogy beválogatták őket a hetvenes évek elején játszódó Velvet Goldmine című filmbe, ahol a 20th Century Boy című T.Rex-klasszikust adták elő csillogó göncökben és emelt talpú cipőkben. Az sem véletlen, hogy David Bowie az első lemezük megjelenése előtt, már a demóik hallatán meghívta őket előzenekarnak (sőt később a Without You I'm Nothing című Placebo-dal kislemezváltozatában még énekelt is velük).

Különleges az is, hogy milyen kivételesen jó számaik vannak, legyen szó akár sodró power-pop dalokról, akár melankolikus lassúkról, akár hipnotikus lüktetésű, sötét, groove-os darabokról. Ráadásul mindezt eltérő zenei univerzumok metszéspontján valósítják meg: zenéjükben egyszerre vannak jelen a Sonic Youth gitárgyilkos akciói, Pixies mániákus, lehengerlő indie popja, a Cure és az R.E.M. melankóliája, David Bowie popművészi ambíciói (sőt Briannek ugyanolyan éles hangja van, mint Geddy Lee-nek, a Rush együttes énekesének). A Placebónak eddig három albuma jelent meg. Az elsőt (Placebo, 1996) kamaszos lendület vitte, és főleg a szexre koncentrált. A második, az 1998-as Without You I'm Nothing már érzelmesebb, szomorúbb, megtörtebb volt, megszaporodtak a lassabb tempójú dalok (Briant épp azelőtt rúgta ki nagy szerelme, Lisa Walker angol színésznő). Aztán 2000 őszén jött a Black Market Music, mely eddigi legerősebb, legérettebb formájában mutatja a szex, drogok és rock'n roll témakört újszerűen megközelítő zenekart.

Az új album turnéjának bécsi állomásán, a Libro Music Hall közönségében sok figura ismerős a két hónappal korábbi Marilyn Manson-koncertről, ami nem meglepő, hiszen a mindkét Brian (Brian Molko és Brian Warner, alias Marilyn Manson) a goth és a glam imidzset keveri, csak más-más arányban. A Placebo-koncerten viszont több a lány.

Az előzenekar az angol Sneaker Pimps, de sajnos már túl rövidke pályája csúcsán. Az első lemezével (Becoming X, 1996) nagy sikereket arató, Amerikában is befutni látszó, Marilyn Mansonnal is közös számot készítő triphop zenekar ott követte el a hibát, hogy kirúgta perverz hangú énekesnőjét, Kelli Daytont. Chris Corner gitáros előre jött frontembernek - és itt vége is volt a sikerszériának, Splinter című második albumuk csúfosat bukott 1999-ben. A helyzet az, hogy Chris nem karizmatikus figura ahhoz, hogy frontember legyen, ráadásul a billentyűs Liam Howe-val közösen írt dalainak színvonala is nagyot zuhant az első album óta. A különbség ég és föld a Sneaker Pimps 1997-es koncertprodukciója és a mostani szánalmas felállás előadása között. Főleg hogyha egy olyan ragyogó zenekar következik utána, mint a Placebo.

Félóra átszerelés, majd a hangszórókból bevezető zene gyanánt az aktuális Placebo-maxi egyik bónuszdala, az instrumentális Dub Psychosis szól, miközben színpadra lépnek a zenészek. Brian egyszerű fekete inget visel, rövid, fiús frizurát - most épp azt játssza, hogy fiú, s mondom ezt annak ellenére, hogy ki van festve a szeme. A glam összetevőt most nem is ő hozza, hanem Stefan, a langaléta basszista, aki bőrnadrágban jön, meztelen felsőtestén hosszú selyemkabát, kopasz fején cowboykalap - maga a megtestesült gay pride. A harmadik tag, Steve nem nagyon látszik dobjai mögött, de neki nem is az a funkciója, hogy show-elem legyen. Ezen az turnén a számok nagyobbik részében van velük egy kisegítő, egy öltönyös session-zenész is, aki hol billentyűzik oldalt, hol basszusgitározik hátul. Semmi extra színpadkép nincs, itt mindent a zene visz. A megszólalás lenyűgöző, dinamikus, nagyon hangos és nagyon tiszta, az ének tökéletesen hallható.

"Egy fáról lógtam / nem voltam hozzászokva ilyetén erőszakhoz / Jézus nézett le rám / Felkészültem a nagy csendre / Hogy kerültem ide fel? / Bizonyára az emberi jóság némi hiánya folytán" - kezdi énekelni a lüktető zene fölött Brian az akasztott ember dalát, a Haemoglobint ("a hemoglobin az egészséges szívverés kulcsa" - szól a gúnyos refrén), majd a szintén az új albumról való, alig két és félperces Days Before You Came-mel folytatják, melynek sodró tempójára a közönség soraiban őrült ugrálás kezdődik. Ezután két dal jön az eggyel korábbi lemezről, a Without You I'm Nothing albumról. Az Allergic (To Thoughts Of Mother Earth) című számban kínozza meg Brian először a gitárját, majd a durva nyitányú, agresszívan sodró, ám szójátékos szöveggel ("her younger sister / had a blister / where I kissed her / on the thigh") oldott Scared Of Girls következik. Ebben a számban Stefan is gitározik, míg a következőben visszatér a basszusgitárra, noha akkor már a session-zenészük is basszusozik a háttérben (efféle hangszercserék többször is előfordulnak az este során).

Kezd úgy tűnni, hogy komoly szerkesztési koncepció van a program mögött, mivel ismét kettesével jönnek a dalok, ezúttal még egy lemezzel korábbról, az 1996-os cím nélküli bemutatkozó albumról. A minimálszövegű - mindössze 11 szót használó - Bionic után az egyik legjobb korai Placebo-dal, a pörgős 36 Degrees jön, pont úgy, ahogy az albumon is.

A múltbéli kitérő után ismét visszatérnek az új számokhoz: a lassú tempójú Passive Agressive után két kevéssé ismert kompozíció jön, két B oldalas szám: a Slave To The Wage maxiról való Leni, ismét egy lassú darab, melyben Brian a billentyűkhöz ül, majd az aktuális Special K maxi bónuszdala, a Little Mo. "Ez a dal a rock'n roll királyáról szól, aki a WC-n halt meg" - konferálja fel Brian, akinek ez a közönséghez intézett első kiszólása az est folyamán. Ez a torzított énekhanggal előadott dal idézi leginkább PJ Harvey-t, azt az előadót, akinek zenéje az utolsó lökést adta Briannek a Placebo megalakításához.Innentől aztán már slágerparádé jön: zsinórban a legutóbbi öt kislemezdal! A briliáns Every You Every Me, a katartikus Without You I'm Nothing (talán a legjobb daluk, már ha a Placebo esetében ennek a megállapításnak lenne bármi értelme), majd az új album két power-pop gyöngyszeme, a Slave To The Wage és a Special K, s végül a törzsprogramot a Taste In Men zárja, melynek alap loopja gépről jön. "Viszlát néhány perc múlva" - köszön el az egyórás blokk után az énekes.

Néhány perc múlva tényleg visszajönnek, de nem a várt ráadásszámokkal. A My Sweet Prince-t Brian gitár nélkül, cigarettával a kézben énekli, a laza, lötyögős, csilingelő Commercial For Levi közben pedig táncol is. "Válium és meggybor / kokain és ecstasy / elmegy az eszed / megértem az elragadtatásod / én is jártam ott egyszer-kétszer vagy még többször / de ha nem változtatsz a helyzeteden / akkor meghalsz / ne halj meg / kérlek ne halj meg" - imádkozza összetett kézzel incselkedve a mikrofon előtt. Az új album záródalát, a Peeping Tomot már zongorához ülve énekli: "Vigyázok, nehogy lezuhanjak / meg kell másznom a faladat / mert te vagy / aki miatt / sokkal magasabbnak érzem magam nálad / csak egy kukkoló vagyok / túl sokáig voltam egymagam / alkoholproblémák / nincs mit vesztenem" - kezdi. "Súlytalan vagyok / meztelen / hitetlen / félek" - fejezi be a dalt és vele az első ráadásblokkot.

A második ráadás sem valami várt sláger, hanem egy újabb dal az új lemezről, a Black-Eyed ("sosem voltam lojális / csak a saját örömeimhez / szemem alatt örök monoklit viselek / egy szétesett család terméke vagyok"). Végül pedig a Pure Morning, a Placebo pályafutásának legmeghökkentőbb sikerdala, egy stúdióban való hülyéskedésből született groove-mantra, melyben hősünk egy buli utáni hajnalon elmélkedik a nők iránti barátságról. Stefan ekkor már félmeztelenül, kalap nélkül penget az egyik hangfalra állva, és már felgyullad a színpadra állított három fura formájú, ósdi reflektor is, mely egészen addig türelmesen pihent a háttérben. Aztán vége.

Mérleg: az első album két slágerét, az áttörést meghozó Nancy Boyt, illetve a Bruise Pristine-t fura mód nem játszották, és a második album legslágeresebb kislemezdala, a You Don't Care About Us is hiányzott, de 80 percben 19 szám - köztük az új album dalainak háromnegyede, és a második lemez fele - igazán tisztességes program, főleg ezzel az intenzitással, energiával és megszólalással.

A Placebo gitáros-énekese, Brian Molko amerikai származású, de Európában, Luxemburgban nevelkedett, akárcsak a svéd basszista, Stefan Olsdal, az együttest azonban Londonban alapították, és a dobosuk, Steve Hewitt is angol (ő hetero). A Pixies, a Sonic Youth, a Cure, az R.E.M., a T.Rex és David Bowie zenei metszéspontjában álló Placebo három hibátlan albummal (Placebo - 1996, Without You I'm Nothing - 1998, Black Market Music - 2000) bizonyította, hogy a pengeéles, sodró rockslágerekhez, a baljós lüktetésű groove-os számokhoz és a melankolikus lassúkhoz egyaránt páratlan érzéke van, a nemi szerepekkel játszadozó Brian okos és gúnyos szövegei pedig újszerűen közelítik meg a szex+drogok+rock'n'roll témakört.

Tavaszi bécsi fellépésükről készült beszámolónkban már említettük, hogy a legjobb koncertzenekarok egyikéről van szó, de a Sziget zárónapján, augusztus 7-én erről a magyar közönség személyesen is meggyőződhetett. A program egy szám (az itt hiányzó 36 Degrees) kivételével megegyezett a bécsivel, a sorrend is csak annyiban módosult, hogy a szexuális kétértelműséggel operáló Taste In Men a főblokk végéről a legelejére került. Stefan, a megtestesült gay pride ezúttal vörös női ruhában pengetett. A hangzást rosszabbul keverték, mint Bécsben, viszont az előadásmód sokkal intenzívebb és agresszívabb volt - a Sziget egy felpaprikázott zenekart kapott!

"Köszönjük a meleg fogadtatást. Most először járunk itt, de máris nagy rajongói vagyunk a kerületi polgármesternek" - konferált a Passive Agressive című szám előtt Brian Molko, az első ráadásblokkot az All Apologies című Nirvana-klasszikus egy részletével, konkrétan az "everyone is gay" sor ismételgetésével zárta, a második ráadásblokkban pedig "a kerületi polgármesternek, annak a homofób faszfejnek" ajánlotta a Black-Eyed című dalt. Hogy ilyen pontosan fogalmazott - természetesen a "kerületi" szóra gondolunk -, abban az est.hu-nak is volt némi érdeme, az énekesben ugyanis az interjú közben tudatosult, hogy nem Budapest polgármesteréről van szó.

- Mikor ébredtél rá, hogy a rockzenével fejezheted ki magad legjobban?

Brian Molko: 16 évesen kezdtem gitározni, de csak húszéves korom körül, amikor befejeztem a főiskolát, akkor jöttem rá, hogy rockzenekarban a helyem. Aztán keresni kezdtem másokat, akikkel együtt játszhatok. Steve és én adtunk egy vagy két koncertet a nagyon-nagyon korai időszakban. Aztán összefutottam Stefannal, akit már korábbról ismertem. Körülbelül ez volt a kezdet, és onnantól minden összeállt.

- Mikor voltak ezek a koncertek?

Brian (Steve-hez): 1995-ben? Vagy '94-ben?

Steve Hewitt: 1994-ben.

Brian: 1994 novemberében, ugye?

Steve: Aha, akkor.

- Milyen emlékeitek vannak az első, 1994-es demóról, amin már így hárman játszottatok?

Brian: Minden nagyon gyorsan történt.

Steve: Emlékszem arra a bongóra, amin játszottam. Meg emlékszem, hogy Briannak volt valami nyári melója egy bankban, az apjának segített. Onnan lett pénz a stúdiózásra.

- Hogyhogy nem lettél zenekari tag már akkor?

Steve: Voltak más dolgaim. Ahogy Brian nyilatkozta az egyik újságban: más kötöttségekkel basztam az időt (nevet). Voltak más zenekarok is a képben, és nem lehetett csak úgy otthagyni csapot-papot.

- Amikor viszont két évvel később, az első album megjelenése után a Placebo dobosa kiesett a képből, és új dobosra lett szükség, már természetes volt, hogy Steve legyen az?

Brian: Igen, természetesen. Elmentem a házához, és olyan ajánlatot tettem neki, amit nem tudott visszautasítani. Tulajdonképpen egy metaforikus pisztolyt nyomtam a homlokához, és azt mondtam: ha most nem csatlakozol a zenekarhoz, életed legnagyobb tévedését követed el. Tulajdonképpen megzsaroltam, úgy kényszerítettem bele a dologba.

- Hogyan zajlik nálatok a dalszerzői folyamat?

Brian: Mindig a zene jön előbb. Ami lemezre kerül, annak nagy része úgy alakul ki, hogy hárman együtt játszunk egy szobában, amikor is valami varázslatos, valami megfoghatatlan történik hármunk között, valami kimondatlan.

- Ki hozza az akkordmenetet, a dalok csontvázát?

Brian: Csak úgy kialakul. Csak dzsemmelgetünk. Néha van olyan is, hogy valaki már egy ötlettel jön, de leggyakrabban a semmiből bukkan fel. Jobb is így.

- És a dalszövegeid?

Brian: Azok utána jönnek. Tulajdonképpen a zene ihleti a dalszöveg tartalmát és atmoszféráját. A szöveg reakció a zenére. Egy tudatalatti, ösztönös megközelítés eredménye.

- Eddig három albumotok jelent meg. Jellemeznéd őket egy-két mondattal, egyiket a másik után?

Brian: Első. Második. Harmadik. (nevet) Vörös. Sárga. Barna. (újra elneveti magát) Mint az apróhirdetésekben: "Nagydarab, 42 éves férfi, aki szereti a vöröset, a sárgát és a barnát, könnyed szórakozást keres." (komolyra fordítja a szót) Az első: naiv. A második: rendkívül melankolikus. A harmadik: dühös.

- Ez tükrözi a hangulatváltásaidat az évek során?

Brian: Pontosan erről van szó. Egy-egy album tulajdonképpen gyorsfénykép arról, hol állsz érzelmileg és spirituálisan abban az időszakban. Arról szól, hogy min mész át abban a periódusban. A lemezek nagyon is tükrözik az életünket, ahogy az változik. Az életnek sok kanyarulata van, fura fordulatok, fordulópontok. Emiatt nem is tudod soha, milyen lesz a következő hangzás, a következő dal.

- Az új lemezen például megsokasodtak a drogos referenciák. Önéletrajzi jellegű vagy szimbolikus dolog?

Brian: Nagyon hasznos metafora. Művészként a mai világban lényegében két választásod van: vagy arról írsz, ami az ifjúsági kultúrában, ami 2001-ben, ami a társadalomban általánosságban történik, vagy pedig azt választod, hogy művészi szempontból struccá változol, homokba dugod a fejed, és olyanokat írsz, hogy Ooops... I Did It Again. A helyzet az, hogy a drogok olyannyira részei a mindennapi életnek 2001-ben, hogy ha a korszellem művésze vagy, akkor foglalkozol velük. Ha nem veszel róluk tudomást, mint az élet részéről, az azt jelenti, hogy az a bizonyos strucc vagy és homokban van a fejed. Mert a drogok egyszerűen mindenhol ott vannak.

- A szex+drogok+rock'n'roll tematika még mindig tud aktuális lenni 2001-ben?

Brian: Nos, individuálisan talán, de nem mint a klisé.. (énekelni kezdi a Sex & Drugs & Rock & Roll című Ian Dury-dalt). Nem úgy, mint az a klisé, amit ez a szócsoport jelent.

- Egy kis iróniával esetleg...

Brian: Igen. Vagy akár csak őszinteséggel, igazi, őszinte érzelmekkel.

- Az androgün, biszex imidzs nagyon hangsúlyos volt a Placebónál a kezdetekben, de az utóbbi időben mintha sokkal kevesebb sminket használnál. Olyan fiús lettél...

Brian: Nem, csak arról van szó, hogy ügyesebben csináljuk. A helyzet az, hogy most még több sminket használok, csak jobban el van dolgozva. Egy kicsit ízlésesebben.

- A színészkedéssel mi újság? Te egy időben színi tanulmányokat folytattál, és mindhárman játszottatok Todd Haynes glam-rock filmjében, a Velvet Goldmine-ban... Terveztek valamit ezen a téren?

Brian: Nem igazán. Steve például visszavonult a filmbiznisztől. (vigyorog)

Steve: Nem is olyan régen ajánlottak nekünk még egy Metal God című filmet (az időközben leforgatott film végleges címe Rock Star lett - a szerk.). Egy nagy hollywoodi film, de visszautasítottuk. Ezúttal nem platformcipők és glamcuccok, hanem bőrszerkók lettek volna...

Brian: Azt akarták, hogy mi alakítsuk a Judas Priestet.

Steve: ... már nem hetvenes, hanem a nyolcvanas évek. De nemet mondtunk nekik. Úgy éreztük, rajzfilmfigurákká válnánk. Ez egy ilyen biznisz: ha csinálunk még egy zenekaros filmet, az örökre beskatulyázott volna minket.

- Melyik volt a legszürreálisabb pillanat eddig a Placebo történetében?

Stefan Olsdal: Ami azt illeti, volt néhány. Például mikor a U2 előzenekara voltunk Barcelonában nyolcvanezer ember előtt, az egy gigantikus koncert volt. Vagy David Bowie-val dolgozni, együtt dolgozni vele a stúdióban és a színpadon is: a picsába, itt játszom a színpadon, és itt van mellettem David Bowie! A picsába, ez aztán szürreális!

Brian: Ja, az elég jó volt.

- Ha már Bowie-nál tartunk, megkérdeztem, mi a véleménye a Velvet Goldmine-ról, és azt mondta, nagyon utálja...

Brian: Igen, mondta nekünk is.

- ...de mégis elénekelte veletek koncerten azt a számot, amit a filmben játszotok, a 20th Century Boy című T.Rex-klasszikust...

Brian: Igen, beszélgettünk a Velvet Goldmine-ról. Nem volt tabutéma, nagyon tisztán látszott, hogy utálja. De tudod, a mi kapcsolatunk Daviddel olyan, hogy lehetett tudni, hogy ennek a filmszereplésnek semmi kihatása nem lesz a barátságunkra. Olyan tisztelet, kölcsönös tisztelet volt köztünk, hogy mindannyian fölötte álltunk ennek az egésznek.

Stefan: Én meg tudom érteni, miért utálja. Ha valaki filmet csinálna az életed egy periódusáról, az téged is nyilván nagyon érzékenyen érintene.

Brian: John Lydon a Sex Pistolsból például gyűlöli a Sid és Nancy című filmet. Akárcsak Malcolm McLaren és mindenki más, akiről szól. Nem esik jól, ha valaki más mondja el a történetedet.

Steve: És ugyanez fog történni most is, hogy filmet forgatnak a manchesteri színtérről, a Factory kiadóról és környékéről.

- Bizonyára hallottatok arról, hogy a kerületi polgármester be akarta tiltani a homoszexualitással foglalkozó programokat ezen a fesztiválon. Ha ez a tilalom végül tényleg életbe lép, bojkottáltátok volna a Szigetet?

Brian: Nem, akkor is felléptünk volna.

Stefan: Nem büntethetjük a srácokat azért, amit a polgármester csinál. Nem a srácok azok, akik meg akarják megakadályozni, hogy a homoszexualitás megjelenjen a fesztiválon, hanem egy rajtuk kívül álló erő. De tudatában vagyunk, hogy polgármester nem szívesen lát egy ilyen zenekart, mint a Placebo - és mégis itt vagyunk!

Brian: És ráadásul a Nagyszínpadon játszunk! Sőt mi vagyunk az utolsó fellépő a Nagyszínpadon! Egy igaz embert nem lehet elnyomni! Ha Budapest polgármestere ennyire homofób...

- Nem Budapest polgármestere, hanem ezé a kerületé.

Brian: Oké, szóval ha a kerületi polgármester ennyire homofób, már maga az is fegyvertény, hogy itt vagyunk és ennyi srácnak játszunk, és még beszélhetünk is nekik erről a színpadon... Lehet, hogy ettől a srácok legközelebb inkább valaki másra szavaznak majd. Lehet, hogy ezáltal végül még valami jó is kisül az egészből. Nekem nincs időm az effélékre, mint ez a polgármester. Nincs időm homofób emberekre.

- Mik a Placebo következő tervei? Írtatok már új dalokat a Black Market Music óta?

Brian: Igen, írunk dalokat mostanában is, de senki nem tudja, hogyan fognak szólni, amíg a stúdióban nem visszük őket és ott nem kísérletezünk velük.

- Van már valami célkitűzésetek a jövőre nézve?

Brian: Jobb lemezt írni, mint az előző. Meg hogy ne ismételjük magunkat. Hogy frissen tartsuk a zenekart.

- Van a rocktörténetben olyan zenekar, amelynek az örökösének érzitek magatokat?

Brian: Nem, nincs ilyen zenekar. Ha ilyesmit mondanánk, az roppant arrogáns dolog lenne, nagyképű gesztus. Mi csak önmagunk akarunk lenni.

Ha angol zenéről beszélünk mindenképp meg kell említeni még a Placebot .  Sokan baszkodják Brian Molkot (énekes,gitáros) nemi identitása miatt, Ő azonban - ki hinné?- le se szarja az ilyen kritikákat.Ők már eléggé eltértek attól a stílustól amit megszokásból britpopnak hívunk, de azért túlzásnak tartom kitalálni rá különböző megnevezéseket (meleg-rock,transzvesztita-rock stb...). Az ő zenéjükben már erős domináns hatása van az elektronikának, ami ha éppen el bírja viselni az ember gyomra, szerezhet pár jó percet a hallgatónak.Vagy épp felvágja az ereit...
Hát miért énekelnek az angolok mindig szomorú dolgokról?! Ez valószínűleg dandyskedésükhöz vezethető vissza, és a legtöbben a gazdagok betegségében szenvednek amit nevezzünk egyszerűen stílusos depressziónak.

A melankólia sötétsége
 
 

Nehéz manapság igazi csillagokat találni. Túl nagy a nyüzsgés a zene birodalmában. Ahogy Menyhárt Jenő énekelte annak idején az Európa Kiadó élén: túl sok a spicli, túl sok a kurva... Nincsenek sztárok. Nincsenek művészi törekvések. Üzenetek. Nincs tétje a zenének. Csak az számít, csilingelnek-e a pénztárgépek. (Ezt a Pink Floyd óta tudjuk.) Így pedig elég nehéz maradandót alkotni. (Pedig Dosztojevszkijt – aki író volt a gyengébbek kedvéért – és Wolfgang Amadeust – aki zeneszerző, és nem egészen mellékesen Mozart is – érdekelte termése bére. Csak ők más korokban éltek és dolgoztak: igazi emberek egy valóságos világban. De az a világ már egy távoli bolygó, hogy megint a nagyszerű Menyhártot hívjuk, aki ugyan önmaga árnyéka már, ha az újdonságot keressük, de micsoda árnyék, ha arra vágyunk, amit mindig is szerettünk benne.
 
Arra, miért áll össze egy trió, legalább négy-öt sablonszerű magyarázatot bármikor lehet találni (még az interneten is). Igazából viszont – éppen ezért – nincs túlzottan nagy jelentősége. A Placebo ugyanis olyan társulat, melynek tagjaiból egyenként talán semmi nem sugárzik. (Név szerint: Brian Molko énekes-gitáros frontember, a svéd származású Stefan Olsda basszista és Steve Hewitt dobos.) De ahogy összekeverjük őket, három egyszerű adalékot, a végeredmény olyan vegyszer, amely robban, mint a nitroglicerin. És a világ attól kezdve nem olyan már, mint azelőtt. (Akár.)
 
A Placebo persze nem fordítja fel gyökeresen a jelent, de azon kevesek közé tartozik, akikből érződik az erő, az akarat. A remény zenéje ez, hogy a rock nem halott. Hogy rock az is, ami nem az, ami nem annak látszik (hallatszik) olykor. Marilyn Manson pózaitól mentesek, nem high-tech rock-tinik, mint a Linkin Park, nem merülnek tunya unalomba, mint a skandináv metal-hősök. Kicsit grunge, enyhén brit beütéssel, nagyon alternatív és nagyon intenzív ez a zene. S hogy mi történik a Placebo-koncerteken? Semmi különös. Nem ég le a színpad, nem beleznek csirkét, nincs villanyrollerparti, mint Peter Gabrielnél. Zene van. S rendszerint úgy szól, mint otthon, a lemezjátszóról. Minden pontos, minden a helyén van. A hetvenes évek progresszív muzsikusai bizonyára fél kézzel is több hangot fogtak le, mint ezek a fiúk, de a végső összegzés tekintetében nem feltétlenül ez számít. Nem a hangok darabra raktározása, hanem hogy hatásos-e a hatásra törekvés.
 
Dinamikus ritmusok, feszes basszus alapzat, és lendületes, torz, de kibogozható dallamvezetésű gitár elektronikus csipkefüggönye. Ehhez pontos, határozott ének. (Bár azon éppen lehet tűnődni, most fiú vagy lány énekel. Ha valakinek kétsége lenne: fiú.) Ez a Placebo. Az ének bizonytalan. Éppen úgy lehetne a mikrofon végén férfi, nő. Talán nem véletlen ez, a zenekar szívesen pózol, a fiúk a nemiség szintjén mindent bevetnek, előttük nincs kapu zárva. Provokatív nyilatkozatok, bizarr külsőségek, még e meghökkenésre egyre inkább képtelen korban is. Egyszerre városi meditációra késztető futamok, és ordítani kész dekadencia. A melankólia sötétsége. Az ősök valahol a Joy Division sötét tónusainál keresendők, a Cure precizitásánál, a REM akusztikus himnuszainál és elektronikus viharainál, David Bowie kaméleon-szívénél. (Csoda-e, ha a mester közreműködött néhány lemezüknél hol beugró énekesként, hol producerként is?)
 
S hogy négy lemez után miért kellett kidobni egy ötödiket, amelyen egy vagy két új dal szerepel? A 36 Degrees, a Nancy Boy, a Pure Morning, a már-már himnusszá vált Every You and Every Me, a Bowie vokálkíséretével rögzített Without You I’m Nothing, a Taste in Men, a Special K, a This Picture, az English Summer Rain arról üzennek, hogy az üzenet a rocküzem elengedhetetlen kelléke. A lényeg maga. Tartósak e dalok – mivel a Placebo eleve nem túl vén zenekar –, olykor nyolc év távlatából is. Nehéz azonban nem gondolni arra, hogy ezzel együtt is elfogytak az ötletek, mint szegfűillatú pártelnökválasztáson, vagy leégtek a fiúk, mint augusztus huszadika előtt a honi petárdagyár. A lemez jó, hogyne lenne az, a bestofok, a greatesthitsek, a singlescollectionok mindig nagyon jók, ha jó az alapanyag. Jó halból, paprikából csak a szegedi nem tud jó bajai halászlét főzni. De összességében nincs tétje, hacsak nem az, hogy látjuk, Brian Molko megint új frizurával borzolja a kedélyeket.
 
 

Meds - Jó szám, de hívhatnánk Every You Every Me 2-nek is. A szövege jól összefoglalja az album fő témáját. Kezdőnóta, albumcégér, sláger. Jó benne a női vokál. 7/10

Infra-Red - Az előző után kicsit szerencsétlen még egy erőszakosabb, zajos, torzított (és kicsit fárasztó) dal, ami ráadásul nem is különösen érdekes. Ugorjunk. 5/10

Drag - Végre fellélegezhetünk kicsit a torzítottgitárból. Gyors szám. Ilyen is volt már... 5/10

Space Monkey - Az első igazán egyedi dal a lemezen (eddig), sajátos sötét, mogorva hangulata van. Effektes szavalósénekből dallamos átmeneten keresztül bontakozik ki, közepes, lassabb ritmus. 9.5/10

Follow The Cops Back Home - Lírai, visszhangos, alter, szomi. Sajnos a szöveget nem egészen értem, hogy miért kell hazakisérni a zsarukat. 7/10

Post Blue - Jó kis táncolós ritmusos, remek basszussal. Eleven, energikus szám, effektes gitár. Buli! 10/10

Because I Want You - Placebos dal, hangosan dobolós, gyors, a korábbi receptekre készült. Ez az angliai single. 6/10

Blind - Lassúbb, elektronikus, effektes és zongorás dal, gitárral a refrénben. Hangulatos. 8/10

Pierrot The Clown - Trip-hop hangulatú, lassú, csengettyűs-szomorkás, álmodozós dal. 9/10

Broken Promise - Kitűnő duett az REM énekesével, jól kiegészíti egymást a kétféle tónusú hang. Idilli, különös hangású zongorával indul, majd hatalmasat robban. A lemez legjobb dala. 10/10.. vagy 11/10?

One Of A Kind - Bulis, táncolós ritmus, szenvedély, sláger. 10/10

In the Cold Light of the Morninng - Mélyebb hangvételű dal, akusztikus gitárral és csilingelő, szpészes háttérrel. Tündérmese. 10/10

Song To Say Goodbye - Kicsit úgy indul, mint egy Depeche Mode szám, sok elektronika, mély basszus, jó ritmus. Egyik kedvencem a szövegek közül. A refrén eléggé tipikusan placebos, energikus lírai sláger. 10/10

Album szumma pont: 10/10.

Top 3:

Broken Promise (feat. Michael Stipe)
Brian Molko magas, erős hangja kicsit fárasztóvá tud válni, ezért a duettjeik nagyon jók, mert remekül kiegészülnek valami melegebb vokállal. Ilyen tökély ez a szám is az REM énekesével (a régiek közül meg pl. a David Bowie-s WYIN jó). Ez a dal kicsit radioheades, de lehet, hogy hülyeséget mondok, csak ilyen lelkes, dinamikus ritmusa van, jó sok zongorával. Iszonyat szép és érdekes dallammal indul, amibe itt-ott fura, falsnak ható hangok esnek, amik különössé, sötétebbé varázsolják a hangok menetét, ami aztán visszaáll "egyenesbe", mint valami zongorás balett. Aztán jön Stipe lírai, puha, meleg hangja. És ha már elragadott minket az érzés, akkor beletépnek a húrokba, és felrobban a dal, mint valami tüzijátékrakéta. Mindent beterít a fény, s a refrén végén finoman kialszik, ahogy vibráló szikrákként lehullanak a korábbról ismert zongorahangok, hogy újra robbanjon a következő.

Song To Say Goodbye
Ez kicsit úgy indul, mint egy Depeche Mode szám, sok elektronika, mély basszus, jó ritmus. Egyik kedvencem a szövegek közül. A refrén eléggé placebos, szinte minden dalukra emlékeztet :) de sebaj. Slágeres, energikus.

In The Cold Light Of The Morning
Mélyebb tónusú dal, akusztikus gitárral és csilingelő, szpészes háttérrel. Tündérmese.

 

Mire a Placebo Meds című új munkája március 13-án megjelent, a zenekar már megjárta a világ egyik legizgalmasabb fesztiválját, a thaiföldi 100 Rockot az Oasis, a Franz Ferdinand, a Maximo Park és Ian Brown társaságában. Az új számokat hallva úgy tűnik, leginkább afféle vissza-a-gyökerekhez-mentalitás sugárzik az anyagból. A WAN2 interjúja a Szigeten immár harmadszorra fellépő zenekar dobosával, Steve Hewitt-tel.

- Állítólag baromi jól éreztétek magatokat a stúdióban. Honnan jött ez a jókedv?

Hewitt: Tíz év után már tudja az ember, hogy mibe fog bele. Másrészt pedig Dimitri Tikovoi személyében remek producert találtunk. Korábban csinált már nekünk B-oldalakat, remixeket, és rádiós verziókat, neki köszönhettük, hogy a rádiókban jól szólaltunk meg. Hülyék lettünk volna, ha  nem vele dolgozunk. Sok zenekar elköveti azt a hibát, hogy amikor kurva jól megy nekik, egy szuperproducerrel akarnak melózni.

- Ő vezetett vissza titeket a korábbi Placebo-hangzáshoz?
Hewitt: Amikor nekifogtunk a lemeznek, azt gondoltunk, sokkal több elektronika lesz rajta, és hogy többet fogunk kísérletezni. Dimitri viszont rávett minket arra, hogy visszahozzuk azt a gitárra, basszusra és dobra épülô energikus hangzást, amely korábban a zenekart jellemezte.

- A dalokkal mennyire vagy elégedett?
Hewitt: Érettebbek lettünk, és ezt hallani is.

- Brian Molko viszont továbbra is diákkorból vett tematikával operál: érzékeny, sértôdékeny, illúziókat kerget…
Hewitt: Van, aki sosem képes megváltozni.

- Miért éppen Dél-Franciaországban írtátok a számokat?
Hewitt: A legutóbbi turné vége felé kivettünk arra egy házat, az volt a bázis, ahova el lehetett menekülni a rock and roll-őrületbôl. Sütött a nap, a helyiek kinyalták a seggünket, csak a zenére kellett figyelnünk. Londonban viszont ugyebár mindig esik az eső, és mindig nagy a tömeg, mindenki mindenkit elkerül.

- Hogy van az, hogy egy zenekar a napos Dél-Franciaországban egy ilyen sötét lemezt bír összehozni?
Hewitt: A zene már akkor sötét volt, amikor kiutaztunk. Meg aztán azért, hogy jó idő van ott, még nem kell az anyagnak is vidámnak lennie. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy rosszkedvűek lennénk. Egyszerűen az akkordok lettek sötétek.

. Van egy vidámabb hangulatú szám is a lemezen, a Drag, amit a szövege viszont mégis egy sötétebb dimenzióba visz.
Hewitt: A Drag egy sima popdal, jókedvű dallammal és némileg megrázó zenével. Ilyet már korábban is csináltunk. Ez a szám egy olyan szituációról szól, amikor mindennek elmondasz valakit, ócska, szar embernek nevezed, de mégis annyira fontos neked, hogy nem tudod otthagyni.

- Egy számban Michael Stipe az REM-ből is közreműködik. Nagyon füleltem, de nem ismertem fel a hangját.
Hewitt: Igen, a Broken Promise című dalban. Tavaly Párizsban fejeztük be a számot, és egy hotelben laktunk Michaellal. Ismertük ôt a Velvet Goldmine film körüli melókból, és eszembe jutott, hogy milyen jó lenne felkérni. Azt gondoltam, sokkal hitelesebb, ha Brian egy pasival énekel dalt a hűtlenségrôl, mintha egy nővel. Kicsit elvarázsoltuk Michael hangját, mert azt mondta, nem akart úgy hangzani, mint Michael Stipe.

- Erről a lemezről is kiderül, hogy a Placebo sosem tartozott semmiféle irányzathoz.
Hewitt: Így van. A britpop hátszelén jöttünk be, de mások voltunk, mint a többi zenekar, és a másoktól különböző karakterünket sikerült is megtartanunk. Sem az imázsunk, sem a zenénk nem volt olyan, mint a többi bandáé, és ezért sikerült túlélnünk a trendeket is. Ebbôl a szempontból hasonlítunk a Radioheadhez.

- Visszahalljátok magatokat új zenekarokban, például a Departure-ben?
Hewitt: Nem, nem igazán. Mindig azt szoktuk mondani, hogy az egyetlen, amitôl ez csapat igazán szenved, az az imitátorok hiánya. Ami nem jó dolog, mert például a Radioheadnak ott van a Coldplay, nekünk meg nincs örökösünk.

- Amikor a lemez készült, azt mondtad, hogy ez azért is fontos munka, mert az utolsó a mostani kiadótoknál…
Hewitt: …a mostani szerzôdés alapján. Nagyon megváltozott az angol zenei közeg, amióta tíz éve leszerzôdtünk a Virginhez. Egy csomó dolgot kontroll alatt tartottunk, ami most egy új zenekar számára
elképzelhetetlen. Sok csapat kap lemezszerzôdést, de ha az elsô lemezbôl nem adnak el százezer példányt, akkor az utcára kerülnek. Az, hogy nekünk sikerült eleget tennünk egy tízéves szerzôdésnek, már
önmagában is eredmény.

Herskovits Iván

A lapban megjelent interjú és cikk szkennelve:




Még nincs hozzászólás.
 
Sucker-Love ^^
 
Közvélemény
Lezárt szavazások
 
Közvélemény
Lezárt szavazások
 
Társalgó
 
css

 

 

 
Brianke
 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre